Az Útra-kelésről

Tudod, Testvérem, mikor az Életed megáll s semmi újdonságot vagy örömet nem lelsz többé benne, akkor fel kell tudnod állni, kabátot s kalapot húzni és átlépni a ködbe, mely nem köd, csupán az önnön-tudatlanság ködnek látszó árny-függönye. Ez a lépés a legkisebb, mit megtehetsz; mégis a legnehezebb. Mindent feladsz, mit eddig magadénak tudtál.

Ne kérdezz, ne töprengj.
Ne legyen célod, ne legyen utad.
Tedd a lábad a másik után.
Ne siess; ne késs: haladj.
Ne gondold, ki ment előtted
Ki fog járni utánad.
Az Út végtelen; minden-előtted
S minden-utánad.

Mikor jársz, életed változásra ítéltetik, bár nem mint a bírói ítélet, mely a kor s a kor-erkölcs ismert-legjobbjaiból magának bűzlő csont-hús várat épít erővel s nem mint a felebarát hamar-ítélete, melynek nemhogy az Igazsághoz, de még a realitáshoz sincs való-köze, hanem mint a kő gördül a hegyről, nyugodt beletörődéssel.
Életednek ez szakasza az Út eleje-vége; nincs valódi-kezdet és valódi-vég, mint nincs valódi-Út és valódi-Kő sem, melyet felfoghatnál. Mit látsz, hallasz, tapintasz, szagolsz s ízelsz: csupán a Valóság rész-lenyomata; mintha a préselt virág körberajzolt-változatát kiáltanánk ki az illatozó, színpompás virág-teljességnek.

Ekkor - éltedben először - hazaérsz.
Nem biztos oda, honnan indultál és nem biztos oda, hová érkeztél, de otthon leszel. S ez a szó - otthon - majd mosolyra fakasztja lelkedet.
Ez nem a rajz-virág, hanem a Valóság-virág első szirma.

Jó utat, drága Barátaim.