Az ártó lényekről

Az Úton-járás folytán szembetalálhatjuk magunkat lényekkel, melyek bánthatnak minket. Próbálunk velük harcolni több-kevesebb sikerrel, vannak, kik elhagynak bennünket, vannak, kik erősödnek rajtunk s legyőzésükre mind-kevesebb esély látszik.
Fordulhatunk gyógyítókhoz, szent kövekhez, füvekhez, helyekhez vagy tárgyakhoz, vagy akár mágiához; nem lesznek segítségünkre.
Hogy miért?
Az ártóknak hitt lények nem léteznek s nincs oly hatalom, mely a nem-létezőt képes legyőzni.
Gondoljunk bele; hogyan kerültek hozzánk a rontók: elsőre kicsiny jeleket láttunk magunkon vagy valamely körülményünkben; egy tulajdonságunk nem volt számunkra kielégítő. Saját magunk helyett körülményeinket kezdtük el okolni s a sötétbe képzeltünk valakit, ki ezt teszi rajtunk.
Beszélgettünk barátainkkal, olvastunk is róla s egy kis sötét a fejünkbe férkőzött s oda mennél-jobban tágult, mígnem addig tápláltuk őt félelemmel, csüggedéssel és gonoszsággal, mígnem életre-ébredt; lényünk önnön-darabjává lett s kilépett a fénybe, a semmi-ség való-sággá lett, hiszen minden való-ság, mely fejünkben létezik - a Teremtés formája ez.
Ha többé nem hisszük lényeinket, nem adunk nékik helyet lelkünkben, elhagynak minket, mint sosem tartoztak hozzánk. Ne hátatfordítsunk nekik; akkor csupán visszabújnak a sötétbe s ott tovább-léteznek hogy a leg-váratlanabb pillanatban újra fényre kerüljenek; vegyük el talajukat.
Beszélgessünk lényeinkkel és ön-magunkkal fogunk; öljük meg őket és magunkat öljük meg. Ne higgyük őket; magunkat higgyük és a Világot, a Világosságot; az Egy felé törjünk s ne a sötétet nézzük s ők nyom nélkül fognak eltűnni.
Véglegességet és békét az ártó ellen csak a sötétség megszűnésével várjunk; önnön-lelkünket tisztítsuk s ne maradjon előttünk rejtett darabkája.