Fénye-vesztett Ragyogás

Vannak dolgok, tárgyak, képek, érzelmek, eszmék, melyeknek hajdan fénye volt, ám ma szikkadt földnek látszanak, ők a Fényük-vesztett Ragyogók.
Ha most rájuk tekintesz, nem látsz egyebet, mint megsárgult, föld-színű kacatokat. Igen, drága barátom. Bármit teszel, bármeddig is jutsz, bármit is alkotsz vagy hagysz az utókorra: azok is Fénye-vesztett Ragyogókká válnak. Ez szomorúan hangzik, ám ne bánd; ha minden, mi régi, megmaradna, nem lenne helye az újnak. Ám ha ezen teremtményeid nem az önzőség, szépség vagy állandóság jegyében születtek, úgy valódi, belső, időtlen s teljes-értékük örökké feltűnik majd újabb s újabb Ragyogókban, majd ismét eltelik az a néhány év s ők is elveszítik fényüket.
Ne bánkódj; te nem sirató-asszony, de teremtő Isten vagy.

Fény és Sötét

Mondják: „Egyetlen gyertyaszál is világosságot gyújt az ezer-éves sötétségben.”
Egymillió gyertyaszálban mégsem látszik az egynek fénye. Mint fennsíkon nem tudni a magast s pusztában a mélyt; fennsíkon is látjuk az árkot s pusztában a fát.
Egymagában nincs semmi; a Valamit is a Semmiből választjuk el; Ön-magában a Valami s a Semmi is teljes-egész, külön csonka-rész. Te is: Önmagadban teljes-egész, a Világban csonka-rész. Ám-ha magad a Világból kívül-helyezed, nem leszel teljes-egész s nem leszel csonka-rész; ez a Teljesség. Kívüled nem lesz semmi mert te leszel a mindenség; benned nem lesz semmi, mert te leszel az üresség.