A Boldogságról

A Sötétség-embere a Boldogságot saját körülményeiben és másokban keresi s mások körülményeiben látja. Számára a Boldogság ugyan-olyan elérhetetlen, mint a kék Ég. Emiatt a Boldogságot osztja s azt részként tekinti; feltételeket állít a Boldogság elé, sóvárog utána: „Ha megvenném ezt vagy azt a haszontalan holmit, boldog lennék”, „Ha szeretne ez vagy az a Boldogság-kereső, boldog lennék”; célnak tárgyakat, másokat, élvezeteket tekint. Mint ki nem látja a fától az erdőt; a Boldogságtól épp a sóvárgás, a körülmény választja el; ha feladás nélkül képes lemondani, ha sóvárgás nélkül tud kívánni s így körülményei nélkül Ön-magában éri el a Boldogságot, észre sem veszi: mint ki ágyban fekve álomra szenderül.
Ha eléred a Boldogságot, soha el nem veszíted azt, hisz kezdetektől a tiéd; független körülményeidtől és a körülötted állóktól. Ha változáskor mégis szomorúságot érzel, nem annak a jele, hogy elvesztetted vagy meg sem találtad Boldogságodat; csupán annak, hogy ember vagy: Boldogságodat össze-cserélted pillanatnyi állapotoddal.
Tisztítsd meg végtelen, belső s örök Boldogságodat a reá-rakódott portól, hogy veled ragyogjon.
Örömeidet ne téveszd össze Boldogságoddal: az öröm a körülmények változásának lehetséges járuléka, mely kívülről elmédbe folyik, de elapad s kiszárad; a Boldogság a Végtelenből Lelkedbe árad; azt melegíti s a Lélek-meleget érzed elmédben.

Fénye-vesztett Ragyogás

Vannak dolgok, tárgyak, képek, érzelmek, eszmék, melyeknek hajdan fénye volt, ám ma szikkadt földnek látszanak, ők a Fényük-vesztett Ragyogók.
Ha most rájuk tekintesz, nem látsz egyebet, mint megsárgult, föld-színű kacatokat. Igen, drága barátom. Bármit teszel, bármeddig is jutsz, bármit is alkotsz vagy hagysz az utókorra: azok is Fénye-vesztett Ragyogókká válnak. Ez szomorúan hangzik, ám ne bánd; ha minden, mi régi, megmaradna, nem lenne helye az újnak. Ám ha ezen teremtményeid nem az önzőség, szépség vagy állandóság jegyében születtek, úgy valódi, belső, időtlen s teljes-értékük örökké feltűnik majd újabb s újabb Ragyogókban, majd ismét eltelik az a néhány év s ők is elveszítik fényüket.
Ne bánkódj; te nem sirató-asszony, de teremtő Isten vagy.

A Világ teljességéről

A gyermek úgy tekinti a Világot, mint egy kiismerendő végtelent, bármely pontját részletek nélkül, egészként szemléli.
A férfi úgy tekinti a Világot, mint egy végtelen tárházat; építeni és kiismerni akarja mennél-jobban.
A nő úgy tekinti a Világot, mint egy teljességet, nem kívánja teljes-egészében kiismerni, csupán az általa ismert darabokat széppé tenni.
Az öreg úgy látja a Világot, ahogy azt kiismerte s ahogy benne kedve telik.
Mindjük gyermek, mely elvesztette szemét, hogy lássa, fülét, hogy hallja, nyelvét, hogy ízelje, orrát, hogy érezze, kezét, hogy megteremtse és formálja.
Nézz magadra; hogyan látod a Világot?
A Világot ne kívánd rendezni sem adással, sem véttel.
Annyit érsz csupán, mintha a malomban a gabona-szemeket illesztenéd egyenes-sorokba.

Fény és Sötét

Mondják: „Egyetlen gyertyaszál is világosságot gyújt az ezer-éves sötétségben.”
Egymillió gyertyaszálban mégsem látszik az egynek fénye. Mint fennsíkon nem tudni a magast s pusztában a mélyt; fennsíkon is látjuk az árkot s pusztában a fát.
Egymagában nincs semmi; a Valamit is a Semmiből választjuk el; Ön-magában a Valami s a Semmi is teljes-egész, külön csonka-rész. Te is: Önmagadban teljes-egész, a Világban csonka-rész. Ám-ha magad a Világból kívül-helyezed, nem leszel teljes-egész s nem leszel csonka-rész; ez a Teljesség. Kívüled nem lesz semmi mert te leszel a mindenség; benned nem lesz semmi, mert te leszel az üresség.

Ember és buddha

Az ember

nem tudja magáról,

hogy buddha.
A buddha

tudja magáról,

hogy ember.

Élet és lét

Kik az örök életet keresik,

azt el nem nyerhetik.

Kik az örök létet nem-keresik,

azt szüntelen elnyerik.

Végtelen és egy

Végtelen név van,

és mégis egy.

Végtelen út van,

és mégis egy.

Végtelen lét van,

és mégis egy.

Végtelen egy van,

és mégis egy.