Magunk ápolásáról

Az Úton-járás számunkra nem egyszerű látszat legyen; ha a lépések saját magunk vagy mások megtévesztését, szemünkben vagy szemükben magunk szépnek-láttatását szolgálják, úgy utunk s célunk is hamis; valójában reá sem léptünk az útra s így az Úton való állapotunkról való beszédnek nem hogy értelme, de még oka sem lehet. Figyeljünk arra, hogy bármi, mit teszünk, ne másoknak vagy magunknak megfelelni-vágyás jegyében tevődjön. Ha célunk magunk más-láttatása, sehol sem vagyunk, bármily kiváló ez-vagy az a tulajdonságunk.
Erősítsük meg magunkat és akaratunkat, célnak ne az utat, úton-járást, vallást, filozófiát vagy tudományt tekintsünk, hiszen ezek közül bármelyik; Útnak méltó és tökéletes, célnak gyarló és gyermeteg.
Ha útnak tekintjük az utat, úton-járást, vallást, filozófiát vagy tudományt, úgy teljességében el nem érhetjük sem az utat, sem az úton-járást, sem a vallást, sem a filozófiát sem a tudományt, ám-ha ezeket az Út eszközének tekintjük s célként a Végtelen-Egy-Üresség - mely a Teljesség - lebeg szemünk előtt, úgy az út, úton-járás, vallás, filozófia s tudomány végső-pontjába jutunk, elvéve indulásunknak helyét.
Minden lépésünkkel erősítsük ön-magunkat; térjünk a Világosság felé, de ne törjünk az erő, a hatalom vagy más, látszat-cél felé.
A látszat-cél mindig számolható, mindig nevesíthető; az igaz-Cél nem számolható, nem nevesíthető, mert a név nem őt határozza meg, hanem minket sorol.
Ha magunkat erősítjük s mégis hamis cél felé törünk, úgy olyanok leszünk, mint a pengő acél; nálunk erősebb nem lesz, nálunk pengőbb nem lesz, nálunk hatalmasabb nem lesz, nálunk fényesebb nem lesz; ám az öregember legyőz majd, a szakadó húr kiválóbb lesz, a koldus gazdagabb lesz s az egy-gyertya világosabb lesz.
Ha magunkat ámítjuk s a Cél felé nem törünk, a homokhoz leszünk hasonlatosak; szerkezetünk nem lesz; a belénk-hulló alakját vesszük fel, a reánk-lépő lábát nyaljuk körbe, az első eső elmos minket s az első szél messze-hord.
Bár acél bár homok lesz formánk; a lelkünket kizártuk s az úton nem jártunk.

Lépjünk bátran az Egy felé.

Az ártó lényekről

Az Úton-járás folytán szembetalálhatjuk magunkat lényekkel, melyek bánthatnak minket. Próbálunk velük harcolni több-kevesebb sikerrel, vannak, kik elhagynak bennünket, vannak, kik erősödnek rajtunk s legyőzésükre mind-kevesebb esély látszik.
Fordulhatunk gyógyítókhoz, szent kövekhez, füvekhez, helyekhez vagy tárgyakhoz, vagy akár mágiához; nem lesznek segítségünkre.
Hogy miért?
Az ártóknak hitt lények nem léteznek s nincs oly hatalom, mely a nem-létezőt képes legyőzni.
Gondoljunk bele; hogyan kerültek hozzánk a rontók: elsőre kicsiny jeleket láttunk magunkon vagy valamely körülményünkben; egy tulajdonságunk nem volt számunkra kielégítő. Saját magunk helyett körülményeinket kezdtük el okolni s a sötétbe képzeltünk valakit, ki ezt teszi rajtunk.
Beszélgettünk barátainkkal, olvastunk is róla s egy kis sötét a fejünkbe férkőzött s oda mennél-jobban tágult, mígnem addig tápláltuk őt félelemmel, csüggedéssel és gonoszsággal, mígnem életre-ébredt; lényünk önnön-darabjává lett s kilépett a fénybe, a semmi-ség való-sággá lett, hiszen minden való-ság, mely fejünkben létezik - a Teremtés formája ez.
Ha többé nem hisszük lényeinket, nem adunk nékik helyet lelkünkben, elhagynak minket, mint sosem tartoztak hozzánk. Ne hátatfordítsunk nekik; akkor csupán visszabújnak a sötétbe s ott tovább-léteznek hogy a leg-váratlanabb pillanatban újra fényre kerüljenek; vegyük el talajukat.
Beszélgessünk lényeinkkel és ön-magunkkal fogunk; öljük meg őket és magunkat öljük meg. Ne higgyük őket; magunkat higgyük és a Világot, a Világosságot; az Egy felé törjünk s ne a sötétet nézzük s ők nyom nélkül fognak eltűnni.
Véglegességet és békét az ártó ellen csak a sötétség megszűnésével várjunk; önnön-lelkünket tisztítsuk s ne maradjon előttünk rejtett darabkája.

Az Hét Égről való írás

Az Világban Hét Világos van,
Ezeket hívja a halandó Mennynek.
Az, mit Életnek nevezünk, csupán
A Sötétség örök metamorfózisa.


Hetedik Ég

Az Hetedik Mennyben,
Ha úgy, Égben
S imigyen a teljes Fényben
Lakoznak az Istenek,
Mert övék a Mindenek.

A Világban s Sötétben
Az Hatalmuk végtelen;
Minden felett állnak.
(S mi a Világban foly')
Ők mindent látnak.
Bár percükbe sem telik
Mégis irányítják s rendezik
Az Örök óta létező Óraművet.
Finomítják, olajozzák
Forgatják egyre a Végtelenséget.



Hatodik Ég

A Hatodik Ég a Szféráké,
Kik az isteni rendeleteket
Viszik véghez. Itt lakozik
Az Idő is, Isteneken
Nincs hatalma,
De a Világ nem foghat ki rajta.

Köztük lakozik még a Révész,
Hozzá képest a Föld is kérész.
Feladata a Holtak segítése
(Tudjuk; a Lelkek építése)
A végtelen Ködben, melyből
E segítség nélkül
Egyikük sem távozhat,
Mert több Ő, mint
Ember gondolhat.
Sok Sötétben élő igazán hiszi
(S Tanait ezer helyre viszi)
Ők képek vagy események,
Gondolatok, cselekmények
Tévednek: Ők a Második Élők.


Ötödik Ég

Az Ötödik Menny
Az Örök Mulatóké.
Övék a teljes Boldogság.
Párját mindjük megtalálta:
Itt őket megvárhatják
Itt a Tánc s a Mulatság.

Zene szól s folyik sok Bor;
Egyetlen Lélek sem Kóbor
Bár zúg a Tánc s szalad az Éj
Ily' helyen máshogy tűnik a Kéj
S ezer szolga, ki
A csöbröket kihordja
Mégsem, soha részeges tivornya.
A Sötétségben élők nem
Tudhatják, mi a Boldogság.


Negyedik Ég

Átkelőké az Negyedik Ég.
A Szívben a Remény ég,
mert kietlen ködtenger ez,
Melyben a Ködön át
Szörnyű Vadak lesnek.
S lógnak alá élettelen Testek.

Be könnyű annak, ki
Már megtalálta az eleve
Néki rendelt Lelket:
Társsal sokkal könnyebb.
Ki régóta bolyong,

Leszáll hozzá a Révész,
(Már a Bor és Olaj is mérés)
S mondja: Ő tanítja. Ha úgy ítéli,
Szikra gyúlt, felemeli:
Az Ötödik Égbe helyezi.


Harmadik Ég

Harmadik Ég a Szellemeké.
Ők még nem szakadtak ki
Tökéletesen a Sötétségből,
Függünk tőlük, mint az Örökségtől.
Vissza-visszajárnak és vigasztalnak,
Nyugot adnak a vigasztalannak.

Már látják, ki az
Igaz Párjuk, s emiatt a
Felsőbb Mennyek hatják át
Őket: sejtik, mi a Boldogság.
Bár kapaszkodni ebbe: Bolondság.

A Sötét is tudja Őket,
Érzi is, közel vannak.
Bár tudná azt, mily közel
S mégis, mily távol.


Második Ég

A Holtak Lelkei lakoznak
A Második Égben.
Minden próbát kiálltak,
Mely a Sötétben lehetséges.
Ez Eget mind kijárja
Bármilyre is tehetséges.

Újszülött Gyermekek ők
A Szellemekhez képest,
Ezért tanulnak szorgalmasan;
Tanítják őket a Szférák és az Idő.

Ki már sejti Párját,
Elindulhat az Úton,
Melynek célja: a Világ
Megtalálása, eggyé váltása.
Ez Éltük utolsó válása.


Első Ég

Az Első Ég a Sötétben van,
Mégis különb a Sötéttől,
De nincs távol a Nap Körétől.

Minden napunkban láthatjuk
S látjuk is őket, körbevesznek
Minket, mégsem vesszük észre
Jelenlétüket. Miért? Mert velünk
Együtt léteznek az Úton.
Észre sem vesszük, de Lelkek,
Körülöttünk lévők; Kertek.

Ők a Virágok, a Fák, az Eső
A Mindenek felett álló Erő
S a Szél, a Kövek, a Füvek,
A Patakok s a Folyók, lásd:
Fölöttünk; az Ég kékje;
A Világmindenség Ékje.

Haláluk után a Sötétben-élők
Életük alapján besoroltatnak
Az Istenek által, ezért lesz
A tettei alapján ki-ki új Létező.

Kik bölcsek s bűntelenek voltak,
Egy nyár alatt hervadó s bomló
Virágok lesznek, melyeknek omló
Leveleik s Virágaik színné
Fakasztják a Világot. Éltükben ha
Bűnöztek, súlyuk szerint várnak.

Kik gonoszak voltak,
Fa, Folyó s kék Ég lesznek:
Ők ezredéveket is eltöltenek,
Míg végül a Világosba
Jutnak: így tisztulhatnak.
Lásd meg, mit gyönyörűnek
S tökéletesnek tartunk
Annak is Célja a Tisztulás.

Ezért kell a Természetet
Tisztelnünk: felettünk álló.
Ha megsértjük, várakozásunk
Végtelen lehet.


Sötétség

Mi mind a Sötétben élünk,
Nincs másunk, mint e Létünk.
Az Út-at keressük,
Mi nem jó, lenyessük.
Éltünkben is keseredünk,
De Bűnt is követünk.

Az Élet csak keresés;
Hatalmas tál,
Tészta-keverés.
Próbáljuk keresni Társunkat,
Bár nem látjuk magunkat
De ahhoz, hogy Megvilágosodjunk
Az Élet tisztelete szükséges.

Tisztelnünk kell mindezért a
Természetet, Lelkeket, többi Létezőt;
Szférákat és az Időt,
De főként az Isteneket.

A Sötétségben-élő fél a Haláltól,
mert nem ismeri azt.
Ha az Út-at követné, tudná;
Minden a Halállal kezdődik.

A Szerelemről

A szerelem, ha csapongó, zavaros, nyíl-suhanás szerűen csap szívedre, illúzió. Elméd terméke, melyben lehetőséget, meleget, boldogságot lát szemed. A pulzusszám megnő; a torokban gombóc keletkezik; a gyomor alkalmatlanná válik a táplálék befogadására s az elme megfeszül, nem gondolkodik; ez a test reakciója, szenvedése az elme vad játékaira. A szimpátia látványból, beszédből és illatból keletkezik, a Lélek lefüggönyözve vár a sarokba vetve.
Hosszú út s szerencse, ha két Lélek találkozik s úgy talál párjára. Ekkor nincs remegés, félrebeszélés, szív-félreverés, csupán a Szerelem, mezítelenül, teljes-valójában. Ha szóval kívánnánk leírni, legpontosabban a Végtelen-Szeretet illene rá. Ez a Szeretet nem csak a két Lelket érinti; a végtelen Szerelem- s Szeretet-Fény mindenre s mindenkire árad, mint a Nap fénye, nem kérdez, nem visszakozik, nem süti jobban a Tisztát s kevésbé a Gyilkost; mindenki befogadhatja, ki Lelkének függönyét félre-tette s Szívét a Mindenség felé kinyitotta.

A Boldogságról

A Sötétség-embere a Boldogságot saját körülményeiben és másokban keresi s mások körülményeiben látja. Számára a Boldogság ugyan-olyan elérhetetlen, mint a kék Ég. Emiatt a Boldogságot osztja s azt részként tekinti; feltételeket állít a Boldogság elé, sóvárog utána: „Ha megvenném ezt vagy azt a haszontalan holmit, boldog lennék”, „Ha szeretne ez vagy az a Boldogság-kereső, boldog lennék”; célnak tárgyakat, másokat, élvezeteket tekint. Mint ki nem látja a fától az erdőt; a Boldogságtól épp a sóvárgás, a körülmény választja el; ha feladás nélkül képes lemondani, ha sóvárgás nélkül tud kívánni s így körülményei nélkül Ön-magában éri el a Boldogságot, észre sem veszi: mint ki ágyban fekve álomra szenderül.
Ha eléred a Boldogságot, soha el nem veszíted azt, hisz kezdetektől a tiéd; független körülményeidtől és a körülötted állóktól. Ha változáskor mégis szomorúságot érzel, nem annak a jele, hogy elvesztetted vagy meg sem találtad Boldogságodat; csupán annak, hogy ember vagy: Boldogságodat össze-cserélted pillanatnyi állapotoddal.
Tisztítsd meg végtelen, belső s örök Boldogságodat a reá-rakódott portól, hogy veled ragyogjon.
Örömeidet ne téveszd össze Boldogságoddal: az öröm a körülmények változásának lehetséges járuléka, mely kívülről elmédbe folyik, de elapad s kiszárad; a Boldogság a Végtelenből Lelkedbe árad; azt melegíti s a Lélek-meleget érzed elmédben.

Fénye-vesztett Ragyogás

Vannak dolgok, tárgyak, képek, érzelmek, eszmék, melyeknek hajdan fénye volt, ám ma szikkadt földnek látszanak, ők a Fényük-vesztett Ragyogók.
Ha most rájuk tekintesz, nem látsz egyebet, mint megsárgult, föld-színű kacatokat. Igen, drága barátom. Bármit teszel, bármeddig is jutsz, bármit is alkotsz vagy hagysz az utókorra: azok is Fénye-vesztett Ragyogókká válnak. Ez szomorúan hangzik, ám ne bánd; ha minden, mi régi, megmaradna, nem lenne helye az újnak. Ám ha ezen teremtményeid nem az önzőség, szépség vagy állandóság jegyében születtek, úgy valódi, belső, időtlen s teljes-értékük örökké feltűnik majd újabb s újabb Ragyogókban, majd ismét eltelik az a néhány év s ők is elveszítik fényüket.
Ne bánkódj; te nem sirató-asszony, de teremtő Isten vagy.

A Világ teljességéről

A gyermek úgy tekinti a Világot, mint egy kiismerendő végtelent, bármely pontját részletek nélkül, egészként szemléli.
A férfi úgy tekinti a Világot, mint egy végtelen tárházat; építeni és kiismerni akarja mennél-jobban.
A nő úgy tekinti a Világot, mint egy teljességet, nem kívánja teljes-egészében kiismerni, csupán az általa ismert darabokat széppé tenni.
Az öreg úgy látja a Világot, ahogy azt kiismerte s ahogy benne kedve telik.
Mindjük gyermek, mely elvesztette szemét, hogy lássa, fülét, hogy hallja, nyelvét, hogy ízelje, orrát, hogy érezze, kezét, hogy megteremtse és formálja.
Nézz magadra; hogyan látod a Világot?
A Világot ne kívánd rendezni sem adással, sem véttel.
Annyit érsz csupán, mintha a malomban a gabona-szemeket illesztenéd egyenes-sorokba.